Békés, boldog...

Karácsony, mit is értettem az alatt amikor azt hajtogattam, hogy várom? A hófehér tájra, a narancshéj illatra, az együttlétre és a zöldellő fenyőre gondoltam. Ebből semmi sem jött össze. Szívszorító, azt hiszem. Talán én vagyok az ostoba, hogy reménykedtem. Senki nem ölel magához, senki sem érezteti velem, hogy szeret. Csupán néhány kötelező 'Boldog karácsonyt!' felszólítás és a hozzá illő udvarias mosolyok. Magányos vagyok egy emberekkel zsúfolt házban.
A cigaretta füst és a hideg levegő is csak rontott a helyzeten, egyre inkább a gondolataimba menekültem. Bűntudatot éreztem az ebéd miatt is, így a nap nagy részét a mosdó fölé görnyedve töltöttem.
Képtelen vagyok a boldogságra. Helyette tépelődöm és marcangolnak a kétségek. Aggódnom kellene esetleg depresszió miatt...? Hiszen ez egyáltalán nem normális. Félek, elszeretnék bújni a szerelmem ölelésében.

Fuck this shit

Sokkal könnyebb kimondani azt, hogy "Utállak.", mint kibökni azt az átkozott szót, ami megkeseríti a nyelvemet. Magamnak se lennék képes bevallani, hogy miért zavarodik össze bennem az az őrülten hangos kalapáló szerkezet, amikor átölel. Nem szeretek hazudni magamnak, de úgy érzem most leginkább rákényszerülök. Tompítja a fájdalmat a ki nem mondott szó, akármennyire is nehéz bezárva tartanom a tomboló szörnyeteget.
Minden egyes pillantásával egyre inkább halottnak érzem magamat és fogalmam sincs, hogy miért. Mégis szívesebben eltűrök bármit, ha közben szoríthatom a kezét. Megszűnik a világ a karjaiban, bármennyire is elcsépelt szöveg ez. Észhez kellene térnem, össze-vissza beszélek, tele vannak a mondataim badarságokkal.
Hihetetlen mennyire tudok igyekezni, ha arról van szó, hogy eltereljem róla a figyelmemet.

Álarc mögött

Sajnálom, hogy nem írtam már egy jó ideje, de mindössze az az egy mondat tudta volna elhagyni a billentyűzetemet, hogy "Össze vagyok zuhanva.". Igyekeztem összeszedni magamat és azt hiszem tegnap sikerült kitombolni magamból a fájdalmat, de tudom, hogy még nem múlt el nyomtalanul.
Senki nincs azzal tisztában, hogy mi bajom van, én sem értem teljes egészében, lehet az őrület szélén álldogálok. Nem is kívánom leírni, bármennyire is nehéz magamban tartani; hagyom hagy nyomjon el a keserűség, nem küzdök már ellene.
Néha olyan érzés fog el, mintha valakihez beszélhetnék, aki meghallgat és meg is ért, de aztán rájövök, hogy csupán önmagamnak intézem a kérdéseket, amiket egymagam igyekszem meg is válaszolni. Én a szánalmas jelzővel illetném magamat, de ez mindenkinek szíve-joga. Tegnap szó szót követett lázasan dolgozó elmémben és beteges gondolataimat még a gyógyszerek sem tudták elnyomni, így gondolatfoszlányok kezdtek megfoganni bennem. Nyomorúságom forrását, mivel én sem vagyok vele tisztában, hogy honnan ered, nem áll módomban megszüntetni, de tippelgetve arra jutottam, hogy a szeretet és a kötődés szörnyen káros dolog a számomra. Meg kellene tanulnom ezek nélkül élni, hogy gyűlölő és gyűlölt legyek. Magányosan, ilyesfajta érzelmi szükségletek nélkül minden sokkal könnyebb lenne. De hahó(!), ember vagyok, ilyesmiről ábrándoznom se szabadna. Belém van kódolva a szeretetéhség és ezt levetkőzni lehetetlenség.
Inkább mosolygok, mint egy idióta és ezzel el is intéztem a közvéleményt. Ez az, erőszakoljuk magunkra a művigyort!

Nem tudom

Fáj. Minden fáj. Nem érzem úgy, hogy bárki is összetartana. A szemük láttára hullok darabokra, teljesen észre vétlenül. Vicces. Írni sem tudok most többet, elfogytak a szavak.

Korlátozva

Nulla akaraterő. Ez az, még egy dolog, ami selejtessé tesz. Hozzám képest a tökéletlen is tökéletes, pedig annyira szeretnék más lenni. Ha önmagamért nem tudnak szeretni, talán felmázolhatok egy maszkot, ami többre viszi majd, mint én.
Átkozott húsbörtön, amibe be vagyok zárva, legszívesebben apró cafatokra tépném és máglyán égetném el. Persze, ez nem fejezné ki eléggé a testem iránti undoromat. Egy kupac szánalom vagyok; ezt csak én érezhetem át igazán, mindenki más csupán vigasztalni próbál amikor ellentmond.
Ui.: Ez pedig egyáltalán nem önsajnáltatás, ezek tények. Aki sajnáltatja magát, az kívánja, hogy igyák minden egyes szavát és figyeljenek rá, én azt sem bánnám, ha senki se olvasgatná ezeket a sorokat.

Bárcsak

Olyan megnyugtató hely a temető, végtelen csend és az őszi táj. A sárga levelek takaróként lepték el a talajt, az ágak halkan reccsentek a talpunk alatt. Bárcsak több időm lenne a halottakra.
Össze vagyok zuhanva; nem vagyok tisztába önmagammal és az érzéseimmel, felőröl a helyzetem. Az életkedvem a mínuszokban járkál és egyszerűen csak szeretnék elszökni a kötelességeim elől. Szeretném, hogy szombat legyen és kifeküdhessek a csillagok alá... talán a fényük elűzi a sötétséget belőlem.

Valaki szedjen össze, szétestem

Sajnálom, hogy a napokba nem volt időm írni, de zajlott az élet. Megpróbálom összeszedni a napokban történteket, de nem ígérem, hogy sikerül... egy ideje, elég szétszórt vagyok.
Pénteken, mint korábban már említettem kisebb bulit szerveztünk, de Ő nem tudott eljönni... talán nem is baj, hiszen úgysem lett volna más, csupán alkoholtól jókedvűen néztünk volna egymásra, barátként. Úgy gondolom fájt volna, igen nagyon is. Helyette inkább jól éreztem magamat és elfeledkeztem egy teljes éjszakára a bánatomról.
Másnap viszont már ismét a félelem és az idegesség marta a gyomromat, bár lehet, hogy csak a másnaposság kóstolgatott. A tudat belefúrta magát az agyamba, miszerint szeretem. Nem akarok szeretni, nem eshetek bele megint ebbe a hibába. Nem, nem és nem; ebből sosem tudok szerencsésen kimászni. Este egy fél doboz cigaretta tudott csak lenyugtatni, a füstjével elszálltak a gondolataim is.
Vasárnap találkoztunk... órákon keresztül egymáshoz voltunk bújva a hidegben, átölelt és én a sírás határán álltam. Legszívesebben feléje fordultam volna és megcsókoltam volna, de annyira fájt a tudat, hogy nem tehettem. Miért kell ennyire szerencsétlennek lennem?
Annyira nem tudok kiigazodni rajta; mást tesz és mást mondd. Azt mondja, hogy hiányzom neki, átölel és nem enged el, de közben nem akar tőlem semmit. Tényleg ennyire jó lennék játékszernek? Miért kell mindenkinek megbántania? Valóban ezt érdemlem még tőle is?

Without Love

Rosszkor, rossz helyen voltam, rossz ember társaságában, de ez jellemző rám, igazi balszerencse mágnes vagyok a javából. Mit csinálhattam, hogy állandóan(!) ezt érdemlem? Annyira tud fájni a pofára esés; vicces, hogy pont ő vág akaratlanul is pofon. Azok tudnak a legjobban megbántani, akiket szeretünk...vajon milyen lehet miattuk boldogságot érezni? Egyszer én is szeretném megtapasztalni, nagyon.
Most viszont ismét rossz emberbe estem bele, így még csírájában igyekszem elfojtani az érzést. Talán, ha máskor futunk így egymásba, még esélyem is lett volna. A magány viszont kelletlenül is kísérget mindenhová, ezúttal sem hagyott cserben. Lehet jobb lenne feladnom a szerelmet? Azt mondják így is-úgyis ránk talál, véletlenszerűen, de egyszer biztos. Én világéletemben türelmetlen típus voltam, nem repesek a hírtől, hogy még Cupido is így megvárakoztatna.
Utálom, utálom ezt a mérhetetlen ürességet bennem.

A starton állva

Hmm... mit is írhatnék? Az életemről nem lehetne valami túl izgalmas könyvet kreálni, viszonylag egyszerű, monoton napjaim vannak. Csak telnek és telnek, mintha unottan lapozgatnék egy könyvet, de sosem találnám meg, amit annyira keresek; egy célt. Azt hiszem ez hiányzik annyira a mindennapjaimból, hogy legyen valaki vagy valami, amiért megéri küzdeni, úgy igazán.
Persze kitűzhetnék magamnak számtalan végpontot, amihez állandóan igyekeznék közelebb jutni, de mindannyiszor legyűr a lustaság. Hiányzik a céltudatosság, az akaraterő és az elszántság a palettámról. Vannak tippjeim; jobb jegyek, gitárleckék, rajzban vagy írásban való fejlődés, de teljes mértékben motiválatlan vagyok. Ihlet nélkül olyan vagyok, mint egy kotta, hangjegyek nélkül; üres és senkit sem érdekel. De hát mit tehetnék? Ilyen vagyok. Talán egyszer majd komolyan tudom venni önmagam fejlesztését, a jövőm egyengetését; most pedig csak várom, hogy valaki elindítson engem egy járható úton.

Belehabarodva

Olyan nehéz elköszönni tőle, annyira hazahoznám és tovább ölelgetném... De legalább az illata a pulcsimon maradt. Legszívesebben egyfolytában vele lennék, csupán beszélgetni is olyan jó vele.
Aki már volt szerelmes, az gondolom érti milyen már-már gyerekesen ragaszkodni a másik közelségéhez. Kevésnek érzem még azt is, hogy egész nap vele beszélgetek. Hiányzik... *Hangulat: bújós.

Stupid, stupid girl

Sohasem voltam elég jó, mindig volt egy jobb. Körülnézek és minden barátnőmbe több szépség, humor, érdekesség, intelligencia szorult, mint belém. Selejtnek érzem magam az emberek között, egy lánynak, akit nem éri meg szeretni. De játékszernek úgy tűnik használható vagyok, biztos jó nézni, ahogy szenvedek; reményt adnak aztán megunnak és félre dobnak porosodni a sarokba. Tudom, hogy manipulatív vagyok, könnyen hiszek a szép ígéreteknek, de nekem is vannak érzéseim és elárulom, hogy nagyon fáj.
Most is sikerült hinnem a saját magam által kreált hazugságoknak és túlságosan is belemerültem az álomvilágba. Hiszen túl tökéletes volt, hogy igaz legyen; elcsodálkozok néha, milyen könnyen is lehet engem becsapni.

I'm in love with...

A felhők felett minden olyan más, sokkal tökéletesebbnek és szebbnek hat a körülöttünk lévő világ. Hirtelen könnyebben viseljük a mindennapok terheit, de nehezebben megy a koncentrálás; a mosolygás önkéntes reflexé válik, de a könnyek is többször buknak ki, ha ő nincs veled; szerelembe esni olyan, mintha éppen kiszállna belőled a morfium hatása és minden sokkal színesebbé, élettel telibbé, intenzívebbé válna.
A testem minden porcikájában szétáradt ez a drog és türelmetlenül várja az újabb adagot. Nem bírnám eltűrni, ha huzamosabb ideig megvonnák tőlem a jelenlétét, hogyha már láncra kényszerít az élet, azt akarom, hogy mellette erőltessék rám a béklyókat.
Szerelem? Esetleg csupán vonzódás? Nehéz megmondani, de mindenesetre remélem hamarosan viszonozni fogja. Azt hiszem máris hiányzik az ölelése, olyan megnyugtató a karjaiban, ott mintha biztonságban lennék és végre elönt az érzés, miszerint önmagamért szeretnek.
Jövőhéten lesz egy kisebb baráti összejövetel, remélem a bor majd megoldja a nyelvem és sikerül kinyögnöm néhány értelmes dicséretet a gyönyörű, barna bociszemeiről...

Szösszenet közkívánatra

Imádom Kovács Tamást ♥ Nem is tudom mi lenne velem nélküle! Nagyon hiányzik a feje és csak miatta raktam ki ezt a bejegyzést. ;)
Csak nekem tűnt fel, hogy egyre rövidebbek a bejegyzéseim?

Újra a satuban...

Csak gratulálni tudok magamnak! Túl gyorsan habarodok bele az emberekbe, és igen, ismét megtörtént. Bár határozottan érzem, hogy én a "csak barát" kategóriába tartozok és most félek is emiatt. Miért tudják ilyen könnyen elcsavarni a fejemet? Gyűlölöm, hogy ennyire esendő vagyok.
Lassan ismét a hatalmába kerít az az érzés, ami nem engedi, hogy másra gondoljak és ettől lassan, de biztosan begolyózok. Egész nap rajta kattogott az agyam és csak arra tudtam gondolni, hogy át akarom ölelni. Le kellene állnom ezzel a reménykedéssel, szörnyű egy szokás. Hiszen ha nem dédelgetnék gyerekes álmokat, nem is fájna annyira a visszautasítás. Mindenesetre drukkoljatok...

Szinglin, boldogan

Hangulatingadozás mindenekfelett... Egyszerűen kicsattanok a boldogságtól, aztán hirtelen a mélybe ránt a depresszió sötéten kavargó örvénye, kicsivel később pedig az idegesség lángja emészt elenyésző hamuvá. Fogalmam sincs mit kellene éreznem jelen helyzetemben, hogy a barátnőmet idézzem: "Szart se érzek.". Nagyon hálás vagyok a barátaimért, sok időt töltök velük és a tetejébe néhány régről előbogarászott baráttal is újra alakulgat a viszonyom, de közben sokszor magányosnak érzem magamat. Taszítom a szerelmet, akármennyire is vonzani próbálom, mint egy selejtes mágnes.
Mindenesetre az bebizonyosodott, hogy én képtelen vagyok haragot tartani huzamosabb ideig. Még az olyan embereknek is megbocsájtok, akik egy életre szólóan megbántottak. De hiszen hibázni emberi dolog, megbocsájtani pedig isteni. Nos, ez kicsit egoista módon hangzott, de igaz.
Igyekszem mindig tartani magamat és az őszinte mosolyomat, hiszen az a legfontosabb, hogy minden apró dolognak örüljünk és ne azt várjuk mikor pottyan az ölünkbe egy nagyobb ok a boldogságra.

Kivégezve

Besokalltam, bele őrültem és szabályosan érzem, ahogy dagadnak az erek a halántékomon (jó ezt csak képletesen értem). Olyan szinten szét roncsolódott ma az agyam, mintha átment volna rajta egy víziló csorda, legalábbis egy úthenger. A tanulás, a felelősség a jó jegyekért hirtelen mázsás súlyként nehezedik a vállamra és ügyetlen kapálózom, hogy a péntek végére jussak. Miért ilyen kevés az időnk mindenre? Ezt a kérdést teszem fel mindig magamnak.
A hab a tortán, hogy találkoztam a tegnapi bejegyzésben említett nyári szerelmemmel és egyszeriben, mintha karóba húztak volna olyan érzés volt. Az indulatok túl gyorsan szaladtak át rajtam, koponyát tudtam volna zúzni. Szorosan magamhoz öleltem volna és letámadtam volna azzal, hogy mennyire hiányzik, de emellett szívesen víz alá is nyomtam volna a fejét.
Összegezve borzalmas napon volt, amit egy erős fejfájás koronázott meg. Úgy érzem most magam, mint egy kibelezett zombi, aki ha egyszer elalszik, többet nem kel fel. Jajj, majd' elfelejtettem mondani, hogy bónuszként holnap nem lehetek az egyik legjobb barátommal, akire óriási szükségem lenne most...Awesome.
Irány belepusztulni a tankönyvek tömkelegébe.

Szükségem van egy ölelésre...

Hihetetlen, hogy tud fájni egy kiöregedett, "elmúlt" szerelem. Megérzel egy elfeledett illatot, meghallasz egy dalt és felszakadnak a régi sebek. Mintha elevenen megnyúznának, most még a cigaretta füstje sem nyugtat meg. Sírni viszont nem tudok, könnyeket már nem hullajtok érte, túl nagyot csalódtam benne anno. Azt hittem ő más, de ezek szerint a "szeretlek" csupán egy szép hazugság volt. Hiányzik az a fiú, akibe bele szerettem, fájó belegondolni, hogy már nem létezik...vagy soha nem is létezett? Felejteni. Csak ez számít.
Borzalmas napom volt. A kedvem a mínuszokat súrolta egy tízes skálán és még tanulnom is kellene. Éljen az iskola, ami minden időmet elrabolja. Mégis miért kell ennyire rohanni? Idő, idő, idő... sakkban tartasz minket, halandókat.

Barátok, barátok

Magam sem értem, hogy kaphattam ilyen csodálatos barátokat... Igazi kincsek, akiket sosem fogok elengedni, csak ha ők kérik. Kivételes emberek, elképesztően intelligensek, őszinték, bizalommal fordulunk egymás felé és a legfontosabb, hogy úgy fogadnak el, ahogy vagyok. Mintha egy torz tükörképet tartanának elém, hiszen olyanok, mint én, de mégis különböznek. Igazi színes egyéniségek, akikért nem lehetek elég hálás!
Ma velük voltam, együtt mentünk el meglátogatni az elhunytakat. A vénasszonyok nyarának gyenge napsugarai lágyan olvadtak a hideg földre, miközben varjak károgtak nem messze. Órákon keresztül beszélgettünk és sétálgattunk a sírkövek rengetegében.
Mit is mondhatnék, nagyon szeretem őket. Egy részem bennük él, és belőlük egy darab már hozzám tartozik. Remélem együtt maradunk, ameddig csak tehetjük! ♥
Ugyanakkor vannak olyan állítólagos barátaim is, akikben egy idő után már csak a csalódást lelem fel. Az élet fintora, elég vicces. Az ilyen embereken túl lépek és megköszönöm nekik a mellettük szerzett tapasztalatokat. Hiszen a múlt, csak erre jó: tanulni belőle.
Ui.: A lány, akiről tegnap írtam a bejegyzést, túl élte a rengeteg nyugtatót, de elég rossz állapotban van. Emlékezetkiesés, szédülés, fáradékonyság. Nagyon féltem...

Döntésképtelenül, megbilincselve

Ismerős érzés mikor a világod egy része összeomlani látszik és te nem tehetsz ellene semmit?
Nos, nekem igen. Bár az ember lánya mindent megtesz azért, hogy ne dőljön össze, az eddig építgetett homokvára, mégis elmossa egy nála sokkal erősebb hullám. Ennél talán nem is lehetnék jobban a béka feneke alatt. Volt már rá példa, hogy durvábban megbántottak, hogy élesebb kést mártottak a szívembe, de ezekben az esetekben nem voltam ennyire tehetetlen. Most nem rólam van szó... nem, most egy számomra kedves lányról, aki lassan egy éve próbál véget vetni az életének, sikertelenül. Számtalanszor próbálkoztam lebeszélni, jobb belátásra bírni, felvidítani, de egy halott embert már nem lehet újból életre kelteni. Ő csupán már csak a testét igyekszik kivágni a keretből, neki nem sikerült átlépni a fájdalom széles küszöbét, most pedig egyre mélyebbre és mélyebbre merül a könnyeiben. Nem mondhatom, hogy nem próbáltam meg megmenteni, de úgy tűnik nem volt elég ez az erőtlen próbálkozás. Félek, elfog jönni az a nap, amikor keserűen a szemembe köpik a halála hírét és én részben magamat fogom hibáztatni, mert nem voltam elég erős megtartani. Az hogy itt akar hagyni, olyan mintha maró savval öntenének le és érzéstelenítés nélkül vágnának ki egy darabot belőlem. Ez a lány a részemmé vált, de mindig ott motoszkál a tudatomban, hogy nem boldog és véget fog egyszer vetni a szenvedésének.
Ma kiültem vele egy közeli rétre; hűvös volt, de órákon keresztül voltunk ott. Körbelengett minket a mentolos füst, amit gyorsan magával vitt a csípős szél. Az ég szürke volt, sírni készült és én hasonlóan könnyes szemmel néztem, ahogy 25 nyugtatót szemrebbenés nélkül magába nyomott, nevetve. Hazajöttünk, szótlanok voltunk, alig volt magánál. Kábán vánszorgott el tőlünk, amikor rácsuktam a bejárati ajtót, rettegve attól, hogy baleset éri hazafelé menet. Jobban tenném, ha minden nap tisztességesen elbúcsúznék tőle, hiszen ki tudja másnap megint láthatom-e tompán fénylő, barna szemét...
Most kíméletlenül hasogat a fejem és gondterhelt arccal bámulom a monitor fényét. Mi következik még ezután? Hány emberbe sulykolja még bele a média, hogy mennyire tökéletlen? Önbizalomhiányt, fájdalmat, könnyeket injekciózva belénk.

Egyszerű csomagolás, tömény tartalom

Ki vagyok én? Látszólag egy törékeny, varázsvilágban bóklászó, álmodozó szürke kisegér. Egy gondosan elrejtett kitörni vágyó vulkán, egy hurrikán, ami bezárva tombol egy testben. Elcsépelt közhely, hogy "belülről ordítok", de tökéletesen idevág, azt hiszem. Nem ismernek sokan, bevallom csak a véletlennek köszönhetem, hogy van pár csodálatos barátom, de őket igazán megbecsülöm. Csak egy arc vagyok a tömegben, de ennél magasabbra török; én szeretnék lenni a fekete a fehérben, a hang a csendben, a lázadó, a kishal, aki az árral szemben próbál úszni.
Egyesek szerint betegesen viselkedem, ez az első reakciójuk miután beavatom őket néhány bizalmas titkomba, de páran így fogadnak el, ahogy vagyok. Nektek mi lenne a reakciótok, ha kiderülne a csendes lányról, hogy hegek vannak a karján, mert iszonyatosan nagy az önbizalom hiánya; hogy a nyara arról szólt, miként tudja jobban szét roncsolni a szervezetét; hogy a csalódottság és düh hálójába gabalyodva falhoz csapta a pohárkészletét; hogy temetőbe jár, csupán azért, mert ott otthon érzi magát? Lehet lenéznétek, lehet felkeltené az érdeklődéseteket, lehet megrémülnétek tőle. Ez a lány elveszett, rengeteg mindenen ment keresztül. Szeretett, gyűlölt, csalódott, sírt, mosolygott és az élet olyan gondolatokat szórt szét a fejében, amik megtanították élni.
Már nem félek, a halál az én öreg barátom. Eljutottam odáig, hogy most már készen állok minden gond nélkül kockáztatni és falni az élet ajándékát, hiszen ezért kaptuk ezt az esélyt: hogy használjuk és tapasztalatokat gyűjtsünk belőle.
Azért indítottam ezt a blogot, hogy egy helyre tömörítsem a bennem megfogant eszményeket. Ez egy napló, egy polgárpukkasztó gondolatfüzér, egy történet, ez a blog: én vagyok.