Ismerős érzés mikor a világod egy része összeomlani látszik és te nem tehetsz ellene semmit?
Nos, nekem igen. Bár az ember lánya mindent megtesz azért, hogy ne dőljön össze, az eddig építgetett homokvára, mégis elmossa egy nála sokkal erősebb hullám. Ennél talán nem is lehetnék jobban a béka feneke alatt. Volt már rá példa, hogy durvábban megbántottak, hogy élesebb kést mártottak a szívembe, de ezekben az esetekben nem voltam ennyire tehetetlen. Most nem rólam van szó... nem, most egy számomra kedves lányról, aki lassan egy éve próbál véget vetni az életének, sikertelenül. Számtalanszor próbálkoztam lebeszélni, jobb belátásra bírni, felvidítani, de egy halott embert már nem lehet újból életre kelteni. Ő csupán már csak a testét igyekszik kivágni a keretből, neki nem sikerült átlépni a fájdalom széles küszöbét, most pedig egyre mélyebbre és mélyebbre merül a könnyeiben. Nem mondhatom, hogy nem próbáltam meg megmenteni, de úgy tűnik nem volt elég ez az erőtlen próbálkozás. Félek, elfog jönni az a nap, amikor keserűen a szemembe köpik a halála hírét és én részben magamat fogom hibáztatni, mert nem voltam elég erős megtartani. Az hogy itt akar hagyni, olyan mintha maró savval öntenének le és érzéstelenítés nélkül vágnának ki egy darabot belőlem. Ez a lány a részemmé vált, de mindig ott motoszkál a tudatomban, hogy nem boldog és véget fog egyszer vetni a szenvedésének.
Ma kiültem vele egy közeli rétre; hűvös volt, de órákon keresztül voltunk ott. Körbelengett minket a mentolos füst, amit gyorsan magával vitt a csípős szél. Az ég szürke volt, sírni készült és én hasonlóan könnyes szemmel néztem, ahogy 25 nyugtatót szemrebbenés nélkül magába nyomott, nevetve. Hazajöttünk, szótlanok voltunk, alig volt magánál. Kábán vánszorgott el tőlünk, amikor rácsuktam a bejárati ajtót, rettegve attól, hogy baleset éri hazafelé menet. Jobban tenném, ha minden nap tisztességesen elbúcsúznék tőle, hiszen ki tudja másnap megint láthatom-e tompán fénylő, barna szemét...
Most kíméletlenül hasogat a fejem és gondterhelt arccal bámulom a monitor fényét. Mi következik még ezután? Hány emberbe sulykolja még bele a média, hogy mennyire tökéletlen? Önbizalomhiányt, fájdalmat, könnyeket injekciózva belénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése