Újra a satuban...

Csak gratulálni tudok magamnak! Túl gyorsan habarodok bele az emberekbe, és igen, ismét megtörtént. Bár határozottan érzem, hogy én a "csak barát" kategóriába tartozok és most félek is emiatt. Miért tudják ilyen könnyen elcsavarni a fejemet? Gyűlölöm, hogy ennyire esendő vagyok.
Lassan ismét a hatalmába kerít az az érzés, ami nem engedi, hogy másra gondoljak és ettől lassan, de biztosan begolyózok. Egész nap rajta kattogott az agyam és csak arra tudtam gondolni, hogy át akarom ölelni. Le kellene állnom ezzel a reménykedéssel, szörnyű egy szokás. Hiszen ha nem dédelgetnék gyerekes álmokat, nem is fájna annyira a visszautasítás. Mindenesetre drukkoljatok...

Szinglin, boldogan

Hangulatingadozás mindenekfelett... Egyszerűen kicsattanok a boldogságtól, aztán hirtelen a mélybe ránt a depresszió sötéten kavargó örvénye, kicsivel később pedig az idegesség lángja emészt elenyésző hamuvá. Fogalmam sincs mit kellene éreznem jelen helyzetemben, hogy a barátnőmet idézzem: "Szart se érzek.". Nagyon hálás vagyok a barátaimért, sok időt töltök velük és a tetejébe néhány régről előbogarászott baráttal is újra alakulgat a viszonyom, de közben sokszor magányosnak érzem magamat. Taszítom a szerelmet, akármennyire is vonzani próbálom, mint egy selejtes mágnes.
Mindenesetre az bebizonyosodott, hogy én képtelen vagyok haragot tartani huzamosabb ideig. Még az olyan embereknek is megbocsájtok, akik egy életre szólóan megbántottak. De hiszen hibázni emberi dolog, megbocsájtani pedig isteni. Nos, ez kicsit egoista módon hangzott, de igaz.
Igyekszem mindig tartani magamat és az őszinte mosolyomat, hiszen az a legfontosabb, hogy minden apró dolognak örüljünk és ne azt várjuk mikor pottyan az ölünkbe egy nagyobb ok a boldogságra.

Kivégezve

Besokalltam, bele őrültem és szabályosan érzem, ahogy dagadnak az erek a halántékomon (jó ezt csak képletesen értem). Olyan szinten szét roncsolódott ma az agyam, mintha átment volna rajta egy víziló csorda, legalábbis egy úthenger. A tanulás, a felelősség a jó jegyekért hirtelen mázsás súlyként nehezedik a vállamra és ügyetlen kapálózom, hogy a péntek végére jussak. Miért ilyen kevés az időnk mindenre? Ezt a kérdést teszem fel mindig magamnak.
A hab a tortán, hogy találkoztam a tegnapi bejegyzésben említett nyári szerelmemmel és egyszeriben, mintha karóba húztak volna olyan érzés volt. Az indulatok túl gyorsan szaladtak át rajtam, koponyát tudtam volna zúzni. Szorosan magamhoz öleltem volna és letámadtam volna azzal, hogy mennyire hiányzik, de emellett szívesen víz alá is nyomtam volna a fejét.
Összegezve borzalmas napon volt, amit egy erős fejfájás koronázott meg. Úgy érzem most magam, mint egy kibelezett zombi, aki ha egyszer elalszik, többet nem kel fel. Jajj, majd' elfelejtettem mondani, hogy bónuszként holnap nem lehetek az egyik legjobb barátommal, akire óriási szükségem lenne most...Awesome.
Irány belepusztulni a tankönyvek tömkelegébe.

Szükségem van egy ölelésre...

Hihetetlen, hogy tud fájni egy kiöregedett, "elmúlt" szerelem. Megérzel egy elfeledett illatot, meghallasz egy dalt és felszakadnak a régi sebek. Mintha elevenen megnyúznának, most még a cigaretta füstje sem nyugtat meg. Sírni viszont nem tudok, könnyeket már nem hullajtok érte, túl nagyot csalódtam benne anno. Azt hittem ő más, de ezek szerint a "szeretlek" csupán egy szép hazugság volt. Hiányzik az a fiú, akibe bele szerettem, fájó belegondolni, hogy már nem létezik...vagy soha nem is létezett? Felejteni. Csak ez számít.
Borzalmas napom volt. A kedvem a mínuszokat súrolta egy tízes skálán és még tanulnom is kellene. Éljen az iskola, ami minden időmet elrabolja. Mégis miért kell ennyire rohanni? Idő, idő, idő... sakkban tartasz minket, halandókat.

Barátok, barátok

Magam sem értem, hogy kaphattam ilyen csodálatos barátokat... Igazi kincsek, akiket sosem fogok elengedni, csak ha ők kérik. Kivételes emberek, elképesztően intelligensek, őszinték, bizalommal fordulunk egymás felé és a legfontosabb, hogy úgy fogadnak el, ahogy vagyok. Mintha egy torz tükörképet tartanának elém, hiszen olyanok, mint én, de mégis különböznek. Igazi színes egyéniségek, akikért nem lehetek elég hálás!
Ma velük voltam, együtt mentünk el meglátogatni az elhunytakat. A vénasszonyok nyarának gyenge napsugarai lágyan olvadtak a hideg földre, miközben varjak károgtak nem messze. Órákon keresztül beszélgettünk és sétálgattunk a sírkövek rengetegében.
Mit is mondhatnék, nagyon szeretem őket. Egy részem bennük él, és belőlük egy darab már hozzám tartozik. Remélem együtt maradunk, ameddig csak tehetjük! ♥
Ugyanakkor vannak olyan állítólagos barátaim is, akikben egy idő után már csak a csalódást lelem fel. Az élet fintora, elég vicces. Az ilyen embereken túl lépek és megköszönöm nekik a mellettük szerzett tapasztalatokat. Hiszen a múlt, csak erre jó: tanulni belőle.
Ui.: A lány, akiről tegnap írtam a bejegyzést, túl élte a rengeteg nyugtatót, de elég rossz állapotban van. Emlékezetkiesés, szédülés, fáradékonyság. Nagyon féltem...

Döntésképtelenül, megbilincselve

Ismerős érzés mikor a világod egy része összeomlani látszik és te nem tehetsz ellene semmit?
Nos, nekem igen. Bár az ember lánya mindent megtesz azért, hogy ne dőljön össze, az eddig építgetett homokvára, mégis elmossa egy nála sokkal erősebb hullám. Ennél talán nem is lehetnék jobban a béka feneke alatt. Volt már rá példa, hogy durvábban megbántottak, hogy élesebb kést mártottak a szívembe, de ezekben az esetekben nem voltam ennyire tehetetlen. Most nem rólam van szó... nem, most egy számomra kedves lányról, aki lassan egy éve próbál véget vetni az életének, sikertelenül. Számtalanszor próbálkoztam lebeszélni, jobb belátásra bírni, felvidítani, de egy halott embert már nem lehet újból életre kelteni. Ő csupán már csak a testét igyekszik kivágni a keretből, neki nem sikerült átlépni a fájdalom széles küszöbét, most pedig egyre mélyebbre és mélyebbre merül a könnyeiben. Nem mondhatom, hogy nem próbáltam meg megmenteni, de úgy tűnik nem volt elég ez az erőtlen próbálkozás. Félek, elfog jönni az a nap, amikor keserűen a szemembe köpik a halála hírét és én részben magamat fogom hibáztatni, mert nem voltam elég erős megtartani. Az hogy itt akar hagyni, olyan mintha maró savval öntenének le és érzéstelenítés nélkül vágnának ki egy darabot belőlem. Ez a lány a részemmé vált, de mindig ott motoszkál a tudatomban, hogy nem boldog és véget fog egyszer vetni a szenvedésének.
Ma kiültem vele egy közeli rétre; hűvös volt, de órákon keresztül voltunk ott. Körbelengett minket a mentolos füst, amit gyorsan magával vitt a csípős szél. Az ég szürke volt, sírni készült és én hasonlóan könnyes szemmel néztem, ahogy 25 nyugtatót szemrebbenés nélkül magába nyomott, nevetve. Hazajöttünk, szótlanok voltunk, alig volt magánál. Kábán vánszorgott el tőlünk, amikor rácsuktam a bejárati ajtót, rettegve attól, hogy baleset éri hazafelé menet. Jobban tenném, ha minden nap tisztességesen elbúcsúznék tőle, hiszen ki tudja másnap megint láthatom-e tompán fénylő, barna szemét...
Most kíméletlenül hasogat a fejem és gondterhelt arccal bámulom a monitor fényét. Mi következik még ezután? Hány emberbe sulykolja még bele a média, hogy mennyire tökéletlen? Önbizalomhiányt, fájdalmat, könnyeket injekciózva belénk.

Egyszerű csomagolás, tömény tartalom

Ki vagyok én? Látszólag egy törékeny, varázsvilágban bóklászó, álmodozó szürke kisegér. Egy gondosan elrejtett kitörni vágyó vulkán, egy hurrikán, ami bezárva tombol egy testben. Elcsépelt közhely, hogy "belülről ordítok", de tökéletesen idevág, azt hiszem. Nem ismernek sokan, bevallom csak a véletlennek köszönhetem, hogy van pár csodálatos barátom, de őket igazán megbecsülöm. Csak egy arc vagyok a tömegben, de ennél magasabbra török; én szeretnék lenni a fekete a fehérben, a hang a csendben, a lázadó, a kishal, aki az árral szemben próbál úszni.
Egyesek szerint betegesen viselkedem, ez az első reakciójuk miután beavatom őket néhány bizalmas titkomba, de páran így fogadnak el, ahogy vagyok. Nektek mi lenne a reakciótok, ha kiderülne a csendes lányról, hogy hegek vannak a karján, mert iszonyatosan nagy az önbizalom hiánya; hogy a nyara arról szólt, miként tudja jobban szét roncsolni a szervezetét; hogy a csalódottság és düh hálójába gabalyodva falhoz csapta a pohárkészletét; hogy temetőbe jár, csupán azért, mert ott otthon érzi magát? Lehet lenéznétek, lehet felkeltené az érdeklődéseteket, lehet megrémülnétek tőle. Ez a lány elveszett, rengeteg mindenen ment keresztül. Szeretett, gyűlölt, csalódott, sírt, mosolygott és az élet olyan gondolatokat szórt szét a fejében, amik megtanították élni.
Már nem félek, a halál az én öreg barátom. Eljutottam odáig, hogy most már készen állok minden gond nélkül kockáztatni és falni az élet ajándékát, hiszen ezért kaptuk ezt az esélyt: hogy használjuk és tapasztalatokat gyűjtsünk belőle.
Azért indítottam ezt a blogot, hogy egy helyre tömörítsem a bennem megfogant eszményeket. Ez egy napló, egy polgárpukkasztó gondolatfüzér, egy történet, ez a blog: én vagyok.