Nem tudom

Fáj. Minden fáj. Nem érzem úgy, hogy bárki is összetartana. A szemük láttára hullok darabokra, teljesen észre vétlenül. Vicces. Írni sem tudok most többet, elfogytak a szavak.

Korlátozva

Nulla akaraterő. Ez az, még egy dolog, ami selejtessé tesz. Hozzám képest a tökéletlen is tökéletes, pedig annyira szeretnék más lenni. Ha önmagamért nem tudnak szeretni, talán felmázolhatok egy maszkot, ami többre viszi majd, mint én.
Átkozott húsbörtön, amibe be vagyok zárva, legszívesebben apró cafatokra tépném és máglyán égetném el. Persze, ez nem fejezné ki eléggé a testem iránti undoromat. Egy kupac szánalom vagyok; ezt csak én érezhetem át igazán, mindenki más csupán vigasztalni próbál amikor ellentmond.
Ui.: Ez pedig egyáltalán nem önsajnáltatás, ezek tények. Aki sajnáltatja magát, az kívánja, hogy igyák minden egyes szavát és figyeljenek rá, én azt sem bánnám, ha senki se olvasgatná ezeket a sorokat.

Bárcsak

Olyan megnyugtató hely a temető, végtelen csend és az őszi táj. A sárga levelek takaróként lepték el a talajt, az ágak halkan reccsentek a talpunk alatt. Bárcsak több időm lenne a halottakra.
Össze vagyok zuhanva; nem vagyok tisztába önmagammal és az érzéseimmel, felőröl a helyzetem. Az életkedvem a mínuszokban járkál és egyszerűen csak szeretnék elszökni a kötelességeim elől. Szeretném, hogy szombat legyen és kifeküdhessek a csillagok alá... talán a fényük elűzi a sötétséget belőlem.

Valaki szedjen össze, szétestem

Sajnálom, hogy a napokba nem volt időm írni, de zajlott az élet. Megpróbálom összeszedni a napokban történteket, de nem ígérem, hogy sikerül... egy ideje, elég szétszórt vagyok.
Pénteken, mint korábban már említettem kisebb bulit szerveztünk, de Ő nem tudott eljönni... talán nem is baj, hiszen úgysem lett volna más, csupán alkoholtól jókedvűen néztünk volna egymásra, barátként. Úgy gondolom fájt volna, igen nagyon is. Helyette inkább jól éreztem magamat és elfeledkeztem egy teljes éjszakára a bánatomról.
Másnap viszont már ismét a félelem és az idegesség marta a gyomromat, bár lehet, hogy csak a másnaposság kóstolgatott. A tudat belefúrta magát az agyamba, miszerint szeretem. Nem akarok szeretni, nem eshetek bele megint ebbe a hibába. Nem, nem és nem; ebből sosem tudok szerencsésen kimászni. Este egy fél doboz cigaretta tudott csak lenyugtatni, a füstjével elszálltak a gondolataim is.
Vasárnap találkoztunk... órákon keresztül egymáshoz voltunk bújva a hidegben, átölelt és én a sírás határán álltam. Legszívesebben feléje fordultam volna és megcsókoltam volna, de annyira fájt a tudat, hogy nem tehettem. Miért kell ennyire szerencsétlennek lennem?
Annyira nem tudok kiigazodni rajta; mást tesz és mást mondd. Azt mondja, hogy hiányzom neki, átölel és nem enged el, de közben nem akar tőlem semmit. Tényleg ennyire jó lennék játékszernek? Miért kell mindenkinek megbántania? Valóban ezt érdemlem még tőle is?

Without Love

Rosszkor, rossz helyen voltam, rossz ember társaságában, de ez jellemző rám, igazi balszerencse mágnes vagyok a javából. Mit csinálhattam, hogy állandóan(!) ezt érdemlem? Annyira tud fájni a pofára esés; vicces, hogy pont ő vág akaratlanul is pofon. Azok tudnak a legjobban megbántani, akiket szeretünk...vajon milyen lehet miattuk boldogságot érezni? Egyszer én is szeretném megtapasztalni, nagyon.
Most viszont ismét rossz emberbe estem bele, így még csírájában igyekszem elfojtani az érzést. Talán, ha máskor futunk így egymásba, még esélyem is lett volna. A magány viszont kelletlenül is kísérget mindenhová, ezúttal sem hagyott cserben. Lehet jobb lenne feladnom a szerelmet? Azt mondják így is-úgyis ránk talál, véletlenszerűen, de egyszer biztos. Én világéletemben türelmetlen típus voltam, nem repesek a hírtől, hogy még Cupido is így megvárakoztatna.
Utálom, utálom ezt a mérhetetlen ürességet bennem.

A starton állva

Hmm... mit is írhatnék? Az életemről nem lehetne valami túl izgalmas könyvet kreálni, viszonylag egyszerű, monoton napjaim vannak. Csak telnek és telnek, mintha unottan lapozgatnék egy könyvet, de sosem találnám meg, amit annyira keresek; egy célt. Azt hiszem ez hiányzik annyira a mindennapjaimból, hogy legyen valaki vagy valami, amiért megéri küzdeni, úgy igazán.
Persze kitűzhetnék magamnak számtalan végpontot, amihez állandóan igyekeznék közelebb jutni, de mindannyiszor legyűr a lustaság. Hiányzik a céltudatosság, az akaraterő és az elszántság a palettámról. Vannak tippjeim; jobb jegyek, gitárleckék, rajzban vagy írásban való fejlődés, de teljes mértékben motiválatlan vagyok. Ihlet nélkül olyan vagyok, mint egy kotta, hangjegyek nélkül; üres és senkit sem érdekel. De hát mit tehetnék? Ilyen vagyok. Talán egyszer majd komolyan tudom venni önmagam fejlesztését, a jövőm egyengetését; most pedig csak várom, hogy valaki elindítson engem egy járható úton.

Belehabarodva

Olyan nehéz elköszönni tőle, annyira hazahoznám és tovább ölelgetném... De legalább az illata a pulcsimon maradt. Legszívesebben egyfolytában vele lennék, csupán beszélgetni is olyan jó vele.
Aki már volt szerelmes, az gondolom érti milyen már-már gyerekesen ragaszkodni a másik közelségéhez. Kevésnek érzem még azt is, hogy egész nap vele beszélgetek. Hiányzik... *Hangulat: bújós.

Stupid, stupid girl

Sohasem voltam elég jó, mindig volt egy jobb. Körülnézek és minden barátnőmbe több szépség, humor, érdekesség, intelligencia szorult, mint belém. Selejtnek érzem magam az emberek között, egy lánynak, akit nem éri meg szeretni. De játékszernek úgy tűnik használható vagyok, biztos jó nézni, ahogy szenvedek; reményt adnak aztán megunnak és félre dobnak porosodni a sarokba. Tudom, hogy manipulatív vagyok, könnyen hiszek a szép ígéreteknek, de nekem is vannak érzéseim és elárulom, hogy nagyon fáj.
Most is sikerült hinnem a saját magam által kreált hazugságoknak és túlságosan is belemerültem az álomvilágba. Hiszen túl tökéletes volt, hogy igaz legyen; elcsodálkozok néha, milyen könnyen is lehet engem becsapni.

I'm in love with...

A felhők felett minden olyan más, sokkal tökéletesebbnek és szebbnek hat a körülöttünk lévő világ. Hirtelen könnyebben viseljük a mindennapok terheit, de nehezebben megy a koncentrálás; a mosolygás önkéntes reflexé válik, de a könnyek is többször buknak ki, ha ő nincs veled; szerelembe esni olyan, mintha éppen kiszállna belőled a morfium hatása és minden sokkal színesebbé, élettel telibbé, intenzívebbé válna.
A testem minden porcikájában szétáradt ez a drog és türelmetlenül várja az újabb adagot. Nem bírnám eltűrni, ha huzamosabb ideig megvonnák tőlem a jelenlétét, hogyha már láncra kényszerít az élet, azt akarom, hogy mellette erőltessék rám a béklyókat.
Szerelem? Esetleg csupán vonzódás? Nehéz megmondani, de mindenesetre remélem hamarosan viszonozni fogja. Azt hiszem máris hiányzik az ölelése, olyan megnyugtató a karjaiban, ott mintha biztonságban lennék és végre elönt az érzés, miszerint önmagamért szeretnek.
Jövőhéten lesz egy kisebb baráti összejövetel, remélem a bor majd megoldja a nyelvem és sikerül kinyögnöm néhány értelmes dicséretet a gyönyörű, barna bociszemeiről...

Szösszenet közkívánatra

Imádom Kovács Tamást ♥ Nem is tudom mi lenne velem nélküle! Nagyon hiányzik a feje és csak miatta raktam ki ezt a bejegyzést. ;)
Csak nekem tűnt fel, hogy egyre rövidebbek a bejegyzéseim?