Rosszkor, rossz helyen voltam, rossz ember társaságában, de ez jellemző rám, igazi balszerencse mágnes vagyok a javából. Mit csinálhattam, hogy állandóan(!) ezt érdemlem? Annyira tud fájni a pofára esés; vicces, hogy pont ő vág akaratlanul is pofon. Azok tudnak a legjobban megbántani, akiket szeretünk...vajon milyen lehet miattuk boldogságot érezni? Egyszer én is szeretném megtapasztalni, nagyon.
Most viszont ismét rossz emberbe estem bele, így még csírájában igyekszem elfojtani az érzést. Talán, ha máskor futunk így egymásba, még esélyem is lett volna. A magány viszont kelletlenül is kísérget mindenhová, ezúttal sem hagyott cserben. Lehet jobb lenne feladnom a szerelmet? Azt mondják így is-úgyis ránk talál, véletlenszerűen, de egyszer biztos. Én világéletemben türelmetlen típus voltam, nem repesek a hírtől, hogy még Cupido is így megvárakoztatna.
Utálom, utálom ezt a mérhetetlen ürességet bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése