Sajnálom, hogy nem írtam már egy jó ideje, de mindössze az az egy mondat tudta volna elhagyni a billentyűzetemet, hogy "Össze vagyok zuhanva.". Igyekeztem összeszedni magamat és azt hiszem tegnap sikerült kitombolni magamból a fájdalmat, de tudom, hogy még nem múlt el nyomtalanul.
Senki nincs azzal tisztában, hogy mi bajom van, én sem értem teljes egészében, lehet az őrület szélén álldogálok. Nem is kívánom leírni, bármennyire is nehéz magamban tartani; hagyom hagy nyomjon el a keserűség, nem küzdök már ellene.
Néha olyan érzés fog el, mintha valakihez beszélhetnék, aki meghallgat és meg is ért, de aztán rájövök, hogy csupán önmagamnak intézem a kérdéseket, amiket egymagam igyekszem meg is válaszolni. Én a szánalmas jelzővel illetném magamat, de ez mindenkinek szíve-joga. Tegnap szó szót követett lázasan dolgozó elmémben és beteges gondolataimat még a gyógyszerek sem tudták elnyomni, így gondolatfoszlányok kezdtek megfoganni bennem. Nyomorúságom forrását, mivel én sem vagyok vele tisztában, hogy honnan ered, nem áll módomban megszüntetni, de tippelgetve arra jutottam, hogy a szeretet és a kötődés szörnyen káros dolog a számomra. Meg kellene tanulnom ezek nélkül élni, hogy gyűlölő és gyűlölt legyek. Magányosan, ilyesfajta érzelmi szükségletek nélkül minden sokkal könnyebb lenne. De hahó(!), ember vagyok, ilyesmiről ábrándoznom se szabadna. Belém van kódolva a szeretetéhség és ezt levetkőzni lehetetlenség.
Inkább mosolygok, mint egy idióta és ezzel el is intéztem a közvéleményt. Ez az, erőszakoljuk magunkra a művigyort!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése